Az euritmia egy új mozgásművészet, amelyet a XX. század első felében (1912 - 1913) Rudolf Steiner segítő útmutatásai alapján egy kis csoport fejlesztett ki. Eleinte mint színpadi művészet jelent meg, majd a Waldorf-iskola megalakulásával a pedagógiában és a terápiában is alkalmazni kezdték.

Az euritmia mint látható beszéd és látható ének a hangképzés mozgástörvényein alapul.

A kiáramló levegőt a gége és a hangképző szervek mint áramló, állandóan létesülő szobrot plasztikusan formálják meg. Ez a légáramlat a kinti levegővel találkozva továbbáramlik, és formákat hoz létre. Mindez a hangszálak rezgése, a gége és a fül felépítése miatt érzékeink számára mint hangzó, akusztikus élmény jelenik meg. Az euritmia megpróbálja ehhez a plasztikus részhez kapcsolódva mozgásban, vizuálisan is megjeleníteni a levegőáram létesülő, ritmikus mozgásait. Innen az elnevezés is: szép, jó ritmus.

Ez a plasztikus impulzus kapcsolódik a görög művészethez is. A görög szobrok és reliefek harmóniája és ritmusa elevenedik meg az euritmiában. Az euritmiához hasonlóan, a művészi beszéd is a plasztikus, ritmikus elemeket alkalmazza a gondolatok ki nem mondható részének megjelenítésére. Így a hangzók zeneisége, a ritmus és a forma plasztikussága, akár egy drágakő, sokkal több jelentést hordoz, mint ami első hallásra föltárul előttünk.

Az euritmia a hangzók plasztikájához, a gondolatok vonalszerűségéhez, a felépítés drámaiságához mozgással közelít. A versek és a zenedarabok így egy időben hangzó és vizuális élményként jelennek meg előttünk.

Az euritmia kapcsolódni kíván egy olyan fajta új élményhez, amely felszabadítja az embert, kitágítja egészen a kozmoszig, és megpróbálja az örök működő szellemiséget megjeleníteni a mozgásban.